Falusi "helyszínelők"

Mindig is vonzott a krimik világa, Agatha Christie könyveinek olvasása közben gyakran elképzeltem, milyen lenne nyomozónak lenni, zseblámpával a kezemben titkos részletekre fényt deríteni. Nemrégiben döbbentem rá arra, hogy a népi épületek kutatása, építési periódusaik megállapítása legalább annyi izgalommal és érdekességgel jár, mint egy bűntény felderítése. Ugyanolyan fanatizmust, elkötelezettséget és precizitást kíván a száz évvel ezelőtti részleteket összerakni, mint manapság a helyszínelőknek a bizonyítékokat összegyűjteni.

Mindig izgalommal tölt el, amikor rátalálok egy régi házra, és közelebb menve megpróbálom kitalálni, milyen lehetett benne a mindennapi élet. Máskor olyan épületre leszek figyelmes, amely az idők során elvesztette már eredeti formáját, de elő-elő villannak a régmúltra utaló részletek. Egy ház sok mindent elárul magáról, ha figyelmesen olvassuk az építészeti jeleket. Érdemes egy kis kutatást végeznie azoknak, akik régi épületek felújításába kezdenek, nemcsak azért, mert nem várt kincsek kerülhetnek elő, hanem azért is, mert egy építészetileg igényes házfelújítás tiszteletben tartja az épület korábbi állapotát, szerkezeteit, tereit, alaprajzi elrendezését, homlokzati megjelenését. Tanulmányozzuk hát egy kicsit behatóbban a Balaton-felvidék népi építészetét!

A Balaton-felvidék népi építészetének arculatát a kőépítkezés határozza meg. Ez a 18. század közepén kiadott, a fa felhasználását erősen korlátozó törvénynek köszönhető. Ekkortól rohamosan elterjedt a kő használata, olyannyira, hogy ez a vidék a Bakony déli részével együtt máig a legjelentősebb területe a magyarországi kőépítkezésnek. A köveket sárba rakták, kívülről tapasztották vagy vakolták. Az építőanyag-váltás a házakat is átformálta: a területre jellemző füstösház megszűnt, a konyhai funkciót ellátó füstöskonyha mellé kályhás szoba épült, amit a konyhából fűtötték. A szobák bejáratai az udvarról nyíltak, nem volt átjárás közöttük. A bejáratokat összekötő ereszből a kőépítkezés a 19. század végére hangsúlyos és impozáns tornácot formált. További következmény az oromfalas, nyeregtetős házforma kialakulása is, hiszen a tetőszerkezet szelemengerendáit a kő oromfalra és a padlástérben felfalazott kőpillérekre lehetett támasztani.

Érdemes a falubelieket megkérdezni, melyik a legrégebbi ház a faluban, hiszen ha nem esett áldozatul az átépítési hullámoknak, a legérdekesebb részleteket ott találhatjuk. A barokkos oromfalak, vakolatdíszek a barokk és a korai klasszicista építészet elemeinek hatására jelennek meg, amelyek kisnemesi lakóházakon, a jobbágyfelszabadítás után pedig a jómódú parasztok házain is gyakoriak. A kapun, az oromzaton vagy a mestergerendán lévő évszámok és feliratok pontos adatot tudnak szolgáltatni az építés idejéről, de előfordulhat, hogy a kaput régebbi, feliratos gerendákból készítették, ún. másodlagos felhasználással, vagy az oromzatra nem az eredeti építési évszámot vakolták fel újra, hanem az átépítés idejét.

Sokszor nincs olyan szerencsénk, hogy feliratos elemeket találjunk, ilyenkor is akad azonban támpont: nem csak a szerkezet, a ház alaprajza is beszédes lehet, hiszen különböző időszakokban különböző számú egységből állhatott a ház. Leggyakoribb a szoba-konyha-kamra elrendezésű alaprajz, de a Balaton-felvidéken, a szűk beépítésű telkeken, sokszor marad el a kamra. A tisztaszoba csak a 19. század közepétől terjedt el, főleg német telepesek és a kisnemesek házaiban. A ház alaprajzi beosztásából tehát nemcsak az építés idejét, hanem az egykori tulajdonosok társadalmi helyzetét is megállapíthatjuk.

A Balaton-felvidéki házak tetőszerkezete, gerendái főleg bárdolt, faragott keményfából készültek. A födémgerendák mérete, megmunkálása is eltérő lehet, gyakran találkozni azzal, hogy az átépítés során falakat kibontottak, áthelyeztek, és új gerendákat építettek be alátámasztásként. A zsúpfedés általános volt a 18. század végétől, nádat pedig leginkább a Balaton közvetlen közelében fekvő településeken, és a vagyonosabbak építkezésein használtak. A 19. századtól a fűrészelt fenyőfa gerenda válik általánossá, megjelenik a cserépfedés is, amely idővel a gyakori tűzvésznek áldozatul eső szalmafedést végleg fel is váltja. A padláson is sok érdekességre bukkanhatunk, rég elfeledett rokkák, teknők, kályhacsempe-darabok képében. A szarufákat megvizsgálva kiderülhet, hogy az eredetiek közé új állások kerültek be, melynek egyik oka lehetett, hogy amikor a szalma- vagy nádfedést cserépfedésre váltották, hiszen a nehezebb tetőfedő anyagot sűrűbben alá kellett támasztani.

Számomra a legérdekesebb mindig a tüzelőberendezés. Eleinte a füst elvezetése nem kéményen keresztül történt, hanem szabadon áramlott ki, a fentebb már említett füstöskonyhába. A 18. század közepe után jeletek meg a füst elvezetésére szolgáló kürtők, szabadkémények, amelyek a szabadba vezették ki a füstöt. Korábban a padlástérbe vezették a füstöt, ami a tető résein szivárgott el. A boltozatra téglából épített szabadkémény költséges volt, ezért a mászókémény terjedt el leginkább. Ez egy zárt, mászható kémény, amelyet ajtóval fedtek, így zárt légterűvé tették azt. Értékes berendezése a háznak a megmaradt kemence vagy kályha. Megkereshetjük az egykori tüzelő helyét is: a meszelt rétegeket megkapargatva rátalálhatunk a tűztér által a falon hagyott kormozott nyomra is, ami már valódi kutatómunka.

Az elmélet után jöhet a gyakorlat: aki teheti, ne sajnálja az időt egy kis „falusi nyomozásra”!

A cikk az „Írd Te a Vidéki Életet” cikkíró pályázat Vidéki ház és kert kategóriájának döntőse lett 2011 novemberében.(videkielet.hu)