Egy bontás naplójába – a ház újjászületésének kezdete

A szentendrei Skanzenban töltött hónapok alatt lehetőségem nyílt részt venni a Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársaival népi épületek bontási munkáiban. A Skanzenban látható épületek nagy része eredetileg egészen máshol állt: szakszerű elbontás után elszállították, majd egy tájegység részeként újra felépítették. Kukkantsunk egy kicsit a kulisszák mögé, hogyan is zajlik egy ilyen folyamat, amikor nem építünk, hanem bontunk, ráadásul a múzeumban szeretnénk újra viszontlátni.

A bontás mindig nagyon érdekes momentuma a tájegység kialakításának. Először elkészül egy koncepció, a néprajzos az építésszel karöltve elhatározza, milyen típusú, melyik korból származó épülettel szeretné illusztrálni az adott táj jellemzőit. A helyszínen hosszas kutatómunka után megtörténik a megfelelő épület kiválasztása, megvásárlása, majd sor kerül a bontásra. Ez az a pillanat, amikor az addigi sok munka végre testet ölt: az épület a múzeumba kerül. A ház elemeit elszállítják, raktárba helyezik, a tájegység felépítésekor pedig újra életre kel. 
Egy tájegységbe elvileg négyféle porta típust szokás felépíteni: zsellér vagy szegényparaszti porta, középparaszti porta, gazdagparaszti porta, kisnemesi-nemesi porta. Így mutatja be a néprajzkutató az adott területen élő, eltérő társadalmi helyzetű népesség lakó,-- és életkörülményeit. A házak kiválasztásánál azonban olyan szempontokat is figyelembe kell venni, mint a kiválasztott időmetszet, amelyik évtizedből a házat bemutatjuk, ebbe a korba illeszkedő eredeti berendezési tárgyakat kell tudni beszerezni, és családtörténetet is fel lehessen hozzá gyűjteni. 

A kiválasztott épületet a múzeum megvásárolja a tulajdonostól, a bontási engedély kézhezvétele után lehet munkához látni.

Először a falkutatást végezzük el, amely alátámasztja a korábban felállított periodizációt, vagyis a ház alaprajzi és szerkezeti alakulását, illetve új információk is napvilágra kerülhetnek. Előfordulhat bővítés az épületben, amelynek a nyomait ekkor érdemes keresni, például a korábbi rész és a bővítés között beforduló tapasztást kereshetünk, hiszen a hozzáépítéskor azt nem verik le a falakról. A helyiségek falán mellmagasságban megbontjuk a tapasztást, és feltárjuk a meszelés,-- és tapasztás rétegeket. Közben az is kiderül, hogy a régi ház tapasztása milyen összetételű, van, amelyikbe lótrágyát is kevertek (megszokott dolog volt, erősítette a tapasztást). A falat fehérre, kékre meszelték, többször egymás után, ezeket a rétegeket számozással jelöljük. A tüzelő helyén kell még kutakodni, az újabb és újabb tapasztási rétegek alatt ugyanis az elszenesedett falszerkezet megtalálható.

A lábazati részeken és az ablakok környékén szintén találhatunk festésre utaló nyomokat, a lábazatot általában a falnál sötétebb színűre festették (szürke, vörös), a tűzhely környékét is gyakran díszítették, illetve kívül az ablakokat is színes keretezéssel látták el. Ezeket mind ellenőriznünk kell a falkutatás során.

A falkutatás után kezdődhet a bontás: fentről lefelé. Természetesen ehhez mérnöki irányítás szükséges, hiszen egymásra épülő, terhelő szerkezetekről van szó, nem mindegy, mit milyen sorrendben távolítanak el a házból. Minden épületszerkezetet be kell számozni, majd a felmérési rajzokon a számozást jelölni, hogy az újraépítéskor megtalálhatóak legyenek az elemek. Közben bontási naplót vezetünk, amelyben minden lényeges információt rögzítünk a szerkezetekkel, építőanyagokkal stb. kapcsolatban. 

Elsőként a fedés - dránica, zsúp vagy cserép - kerül le az épületről. Majd a szarufák és a födémgerendák beszámozása következik, közben pedig a tetőt is megpróbáljuk „szóra bírni”. Ekkor találhatnánk meg az új szarufa beépítéseket, esetleg az új fedés alatt rejtőző régit, - vagy más érdekességet. A szarufák és a födémgerendák is egyidősek a házzal, faszeges kapcsolatokra is bukkanhatunk, ha cserélték a fedést, akkor lécezés mindig új. Közben mindenféle tárgyak kerülnek elő a padlásról: sütőlapát, keverőkanalak, fa-ládikók, faragott karók, sokszor még az eredeti házszám is, vagy a kontycsúcsokon üldögélő fakeresztek. 

A tető után a födém még marad, először a padló deszkázatot bontják el a helyiségekben. A párnafákra ültetett deszkák alól előkerülhet állati maradvány, csontok, cérnagombolyag... A  deszkák alatt találjuk még általában a tüzelő kő alapját is. A párnafákat tartó fa tuskókat is kiszedjük, marad a puszta föld. Miután minden információt lehántottunk az épületről, következik a tapasztás és a lécezés eltávolítása, és előtűnik lassan a csupasz boronafal. A födémgerendák eltávolítása után jöhet az épület falainak gerendánként történő szétszedése. Az ajtókat és ablakokat óvatosan, tokostul együtt kell eltávolítani. Végül az épület alapjául szolgáló köveket kell összegyűjteni, amelyek általában a környékről származó kövek, vagy a helyi patakból gyűjtött patakkövek.

Egy bontás lebonyolítása nem kis szervező munkát igényel, akár itthon, akár határainkon túl. Különösen, ha még  az időjárást is (eső, hó, fagy) is túl kell élni közben... A kamionra fel, majd le kell pakolni az elemeket, közben ügyelni arra, hogy ne sérüljenek meg, hiszen ezekből újra fel kell építeni az épületet. Sok ember közös együttműködésére van szükség, hogy minden munkafázis gördülékenyen haladhasson. A folyamatos írásos, rajzos és fényképes-videós dokumentálás mellett nagy élmény egy házat minden ízében megismerni, közelebb kerülni a helyi építési gyakorlathoz, és bízni abban, hogy amikor újra viszont látjuk a tájegységben, másoknak is olyan érdekes és szép pillanatokat szerez, mint nekünk.